A zongora története
A zongora, egy billentyűs, polifón (sokhangú) húros alaphangszer. A hangszeren található billentyűsor és a kis kalapácsok összeköttetésben állnak. A kalapácsok által a hangszekrényében található fémhúrok keltett rezgések adják a hangot. A hang előállítása egyszerűbb a többi hangszerhez képest és viszonylag könnyen elsajátítható.
A zongora neve
A zongora nevének eredetét Barczafalvi Szabó Dávidnak köszönhetjük, aki a nyelvújítás idején új magyar szavakat alkotott. Nem használta az idegen nyelvekből átvett kifejezéseket, hanem újakat alkotott a hangszerek leírásához. Korábban ezeket a hangszereket más néven emlegették, mint például a clavecin, épinette, cembalo, pianoforte, fortepiano, Klavier és Spinet. Ezek a nevek vagy az egyes hangszeralkatrészekre utaltak, mint a billentyűzet (claves), a húrokat megszólaltató tüske (épinette), vagy a kalapácsos zongoránál a játék erősségét és gyengeségét (forte-piano). Barczafalvi Szabó Dávid viszont a hangszer hangzásából indult ki. A „zeng” és „zsong” szavakból (esetleg a „zong” vagy „zonog” tájszóból) és talán az „orgona” szó összhangjából formálta meg a „zongora” kifejezést. Mint minden újítás, ez a szó is fokozatosan vált köznyelvivé.
Az előzmények
A zongora elődei olyan hangszerek voltak, amelyek húrokat billentyű segítségével szólaltattak meg, pengetéssel vagy ütéssel. Az egyik eredeti forma az ókori monochord volt, amely egy rezonátortest felett kifeszített húrból állt. Ezt egy mozgatható ékkel lehetett rövidebb és hosszabb hangzó részekre osztani.
A középkorban a monochord inkább tudományos célra szolgált a hangmagasság mérésére, de később hangszerré vált, amikor több húrt is kifeszítettek a rezonátortest felett. Ezeket pengetve vagy ütve szólaltatták meg. Így jöttek létre a cimbalomok, hárfák és lantok elődei.
Az ötlet, hogy a feszített húrokat egy gép – a billentyűzet – segítségével szólaltassák, azután alakult ki, hogy az orgona billentyűzetének használata megszilárdult. Tehát csak a 18. század után kezdték el alkalmazni ezt a kialakítást. A zongora közvetlen elődje a klavikordnak tekinthető.
A téglatest alakú rezonátortest, amelyre keresztben feszítettek ki (általában kettős) húrokat, a billentyűzet érintői (tangensek) révén szólaltatták meg úgy, hogy megütötték azokat. A működési elve különbözik a csembaló típusú rendszerekétől (csembaló, spinét, virginál), ahol a kifeszített húrokat a billentyűzet segítségével pengetéssel hozták rezgésbe.