Angol és bécsi mechanika

   Manapság a zongora billentyűzetek készítése során két különböző rendszert alkalmaznak, amelyeket „angol” és „bécsi” mechanikának nevezünk. Ezek a két rendszer alapvetően a következőképpen működnek:

    Az angol billentyűzet rendszer (amely a Cristofori-Silbermann rendszerből fejlődött ki) esetében a kalapácsokat külön kalapácslécbe helyezik el. Ennek eredményeként a billentyű mozgása a tolólécek segítségével mozgatja a kalapácsokat. A kalapács egy karra emlékeztető emelőként funkcionál.

   A bécsi billentyűzet rendszer (amely a Stein rendszeréből származik) esetében a kalapácsot közvetlenül a billentyűhöz rögzítik, és amikor a billentyűt lenyomják, a kalapács vége egy ívelt akasztólécbe ütközve csapódik a húrhoz.

   Az akasztóléc tartalmaz egy kapcsoló-mechanizmust is, amely biztosítja a kalapács visszaesését. Itt a kalapács kétkarú emelőként működik. A két rendszer előnye sokáig vitatott kérdés volt. Erre utal a pozsonyi születésű híres zongoraművész és zeneszerző, Hans Hummel (1778–1837) megjegyzése:

„Tagadhatatlan, hogy mindkét mechanizmusnak megvannak a maga előnyei. A bécsi rendszerű billentyűzeten a legfinomabb kezek könnyedén játszhatnak, tiszta és kerek fuvolaszerű hangzást hozva létre. Ezek a zongorák tartósak és majdnem csak felére drágábbak, mint az angol billentyűzetűek.”

„Az angol mechanika tartóssága és a hang tömörsége miatt érdemel elismerést. Ezek a hangszerek azonban nem teszik lehetővé ugyanolyan gyors játékot, mint amit a bécsi mechanika enged meg, mivel a billentéshez több erő szükséges, és a billentyűk mélyebben mozognak, így a kalapácsok visszaesése nem történik meg elég gyorsan ugyanazon hang ismétlődésekor.”

    Természetesen Hummel óta az angol rendszerű billentyűzeteket is kialakították a gyors játékhoz, de a bécsi mechanikával ellátott billentyűzetek előállítása továbbra is olcsóbb maradt.